Május 23 véglegesen fekete ünnepnek számít azt hiszem… Melóba menet rosszul mozdultam és utána fájt a derekam, rádolgoztam, emelgettem, mire haza értem piszkosul fájt. Nem tudtam kifűzni a cipőfűzőmet, a kutyámra kellett támaszkodjak, hogy valahogy sikerüljön. Azt hittem ennyi az egész, pihennem kell. Rá kellett jöjjek, komolyabb a dolog, mint gondoltam, mind ez másnap az orvosnál tudatosult. Úgy néz ki soha többet nem élhetek úgy ahogy szeretnék.
Másnap mentem volna bulizni, nos helyette találkoztam barátnőmmel és rendesen, tisztességesen berúgtam, el akartam felejteni az egészet, még táncolni is tudtam. Megúsztuk az estét barátnőm részéről egy szakadt nadrággal és cipővel a kezében hazajövéssel, részemről egy feltört sarokkal.
Másnap. Enyhe másnaposság, vizsgára készülődés. Bevánszorgok, 5-ös lett. Hazajöttem. Kibaszottul egyedül voltam a lakásban este és ekkor jutott el az agyamig minden. Utálok másokra rászorulni, utálom a sajnálkozó tekinteteket, utálom az egészet. Mondanom se kell, kiborultam. Meg fogok gyógyulni, remélem egyszer ill. hamarosan. Szedem a gyógyszerek tömkelegét, jó az. Szóval pénteken mindenkire rá hoztam a frászt, hogy mit fogok művelni magammal, szerencsére vannak mellettem igazi angyalok, akikre mindig számíthatok.
Azóta kezdem elfogadni azt, hogy ez egy állapot, nem tudok mit tenni ellene. A tehetetlenség a legrosszabb, mindig ezt mondom. Most csak hinni tudok benne, hogy jobb lesz ez az egész szitu.
Mindenesetre ahányszor kimondom, hogy mi a problem, mindig érzem, hogy csípi a szemem valami. 20 évesen… Igazságtalanság.
Nem hinném, hogy nehéz, csak bonyolult ez a szar rendszer. Mármint az enyém, miért hiszem, hogy mindenki rossz, ugyanakkor én is szemét vagyok? Nem paradox ez egy kicsit??
Fáj…Bánt…És a picsába, megint kezdődik, pont ilyenkor nincs nálam zsepi…
Azt hiszem kirobbant a másfél hónapnyi feszültség, ami egyrészt jó, mert megkönnyebbültem, viszont most marha szarul érzem magam.
Nem akarom én ezt, rájöttem.
El akarják venni tőlem a boldogságomat, az meg ahelyett, hogy maradna, szépen elsétál előlem. Kössz szépen! Lehet nem kéne erőltetni, lehet én akarok görcsösen boldog lenni? Belefáradtam már. Fáradt vagyok, frusztrált és kibaszottul szúr a szemem a sírástól. Nem. Akarom. Ezt.
Megoldjuk. Persze, mindent meg lehet oldani, semmi sem lehetetlen, csak kitörölni a hibákat. Mindenki elfelejti, hogy lehet nem számít a múlt, de nincs az életben Back Space ismétlem: NINCS.
Elegem van a mocskos politikából, meg a pénzből, meg a suliból, meg a tanulásból, meg a túl sok teherből, meg abból, hogy azt hiszik milyen jó nekem.
Azt hiszem, amíg nem akarnak kilakoltatni egyik napról a másikra nyugodtan kussban lehet maradni és örülni a rohadt tetőnek a fejed felett. Ha mind ezeket túl élted és a minusz 180.000-et is, akkor lehet jönni mindennel, addig? Addig csend van és béke. És jobb, hogy ide írom ezt asszem. Annyira dühös vagyok és csalódott, hogy nem tudom kifejezni. Ez olyan, mint amikor éppen elesel, de előtte az esés közben tudod, hogy el fogsz esni és semmit nem tudsz ellene tenni, csak tudod, hogy valamikor földet érsz, nincs menekvés… Szar érzés a tehetetlenség, nincs is rosszabb annál, állítom.
És most elmegyek lefeküdni a millió ruháim közé, meg füzetek közé, mert hát…ez van kérem szépen, káosz. Mi más? Nálam már csak ez van.
Ezzel együtt tényleg eltávozom aludni vagy valami olyasmi.
Noss
Régen voltam erre ezért úgy gondolom ideje valamit írkálni ide, meg aztán megmagyarázni pöppet, hogy miért nem írtam eddig. Neeeem most nem antiszockodok kivételesen. :P
Dolgozok, meg suli, meg egyebek. Meg aztán boldognak is kell lenni valamikor. Az elmúlt 8 hónapban sikerült, jó még csak 7 hónap 3 hét, de vehetjük 8-nak is. :)
Szóval maradok boldog és inkább hagyom ezt a dolgot a random szösszeneteknek. Nincs időm egyszerűen írok én eleget cikket, meg mittomén miket, ide már nem marad energiám. :S
Jó minden reggel mosolyogva kelni, vagy legalábbis meglátni a jót minden napban, és köszönöm, hogy már ezt is tudom. ^^
